Be kell valljam, nekem egy játékban sokat számít a grafikai megjelenés. No persze itt nem a Crysisra kell gondolni, mert a HL2 grafikáját mai napig szebbnek tartom (értsd: nekem jobban bejön). Azonban ha a tetszetős grafika mellé (amiről ráadásul a WoW jut eszembe) kedvelt játékstílus is párosul (üsd-vágd-zúzd WoW-os grafikával), az maga a gyönyör! Részben ezek miatt figyeltem fel a Darksiders-re.

....az egyhangúság miatt hamar unalomba fullad, azonban sok múlik a fogyasztáson. Olyan játékról van szó, amit egyszerűen nem szabad egyhuzamban hosszabb ideig tolni, mert akkor valóban hangos ásítások közepette fogunk a tetőkön szökdelni (pro-kontra tovább).

A sorban az 5. Sam Fisher játék igencsak megosztotta a játékosokat. Volt akinek tetszett, volt aki kipróbálás nélkül elutasította, de akadt olyan játékos is, aki szerint jó játék lett a Convciction, de mégsem, mivel mégiscsak egy Splinter Cell-ről van szó (mit nem tesz a név…). Véleményem szerint...

Ezen próbált meg 2011 őszén változtatatni a svéd székhelyű DICE fejlesztőcsapat a 3 jelzésű, azonban a sorban már sokadik Battlefield játékkal.

Mikor elindítottam ezt a blogot, nem titkolt célom egy gamer site létrehozása volt, elsősorban játékos hírekkel és saját "tesztekkel" (inkább "ez van a játékban, nekem ennyire jött be"). Nos, ez nem igazán jött össze, ami adódott egyrészt a nagy konkurencia (kismillió külföldi és hazai, valamint házon belüli gamer site-ok), másrészt a gamerterminal.web4.hu "feltörekvése" miatt.

...az arányok kb. minden pontnál egyenlőek lennének. Jellemző még a névvel ellátott aktuális új részre, hogy az eladási toplisták elején szokott tanyázni, annak ellenére, hogy a 2007-es CoD4 óta nem sokat változott a sorozat: filmszerű, pörgős, szkriptelt, izgalmas, ámbár rövid egyjátékos rész, kiváló multiplayer. Persze akadnak olyan egyének, akik szerint az eladási listák nem prezentálják a játék minőségét, bár szerintem 8-10 millió eladott példány nem egyenlő 8-9+millió tizenéves amerikai hülyegyerek vérpistikével, akinek mindent le lehet nyomni a torkán, szeretett gazdag szülők segítségével (azt meg csak megjegyzem, hogy ezek között is akad olyan, aki a MW2  kritizálása ellenére eltöltött 250+ órát a játékkal, és megvette a MW3-at…).

Kezdetben ódzkodtam tőle, különösen az FPS nézet miatt, de már az oktatópályán világossá vált számomra, hogy ez bizony így lesz jó! Valószínűleg látványosabb lett volna TPS nézetben, de akkor nem élhettük volna úgy át mindazt, amit a játék nyújtott és nem hittük volna el: igen, nagyokat tudok ugrani! Igen, falon tudok szaladni! Igen, szinte bárhová felmászok! Igen, gyors vagyok és rugalmas! Ezt eddig egyetlen FPS-ben sem érezhettük át (UT és társai nem számítanak!), ezért már pusztán az alapötlet is dicséretet érdemel. Megvalósítása pedig csak megkoronázza ezt a remek ötletet.

Megjelenésekor a Brothers in Arms üde színfoltnak ígérkezett a 2. vh.-t feldolgozó FPS-ek között. A recept nem a már ismert (és bevált) „megyek előre és lövök mindenkire akin nem amerikai egyenruha van, akár egyedül (Medal of Honor), akár társakkal (CoD)” összetevőre épült, hanem a 4F(Club-ha-ha) taktikai megoldást választotta (lásd később). Tehát hasonlóan a Star Wars univerzumban játszódó Republic Commando-hoz, ez a játék is taktikai elemekkel próbált újdonságot vinni a műfajba.  

Mind maga a játék, mind a grafikai motorja, hisz sok játék alatt az Unreal engine található (pl. Deus Ex). Be kell valljam őszintén, az első rész nekem kimaradt és valószínűleg már ki is fog. Azonban a folytatás nem. A játék - néhány elemtől eltekintve - a klasszikus FPS-ek útján próbált meg sikert elérni. Nem sok történet, kevés logikai feladat és rengeteg akció. Arról a néhány elemről majd később, most jöjjön az a kevéske sztori.